Volt egy kapcsolatom, amit lezártam..vagyis látszólag. Mégis ha beszélünk úgy érzem szükségem van rá még mindig, nélküle nem vagyok teljes. Van aki azt mondja nézzem a jó oldalát, h "megszabadultam" tőle, de nem megy.
Amikor tegnap beszéltünk és mondta, h az apja megint vissza akarja baszni az árvaházba és emiatt el akar menni az igazi uncsijához 1 vagy másfél évre vmi mégjobban összetört bennem. H mi wolt ez? a remény. A remény utolsó kis darabja, ami még hitte, h rendbe tudjuk hozni, de ha elmegy nem fog menni. Ígérte, h tartjuk vhogy a kapcsolatot, de nem ért meg. Ebben nem. Nem azért szakítottam mert átvert( ez volt az utolsó lökés) hanem mert nem wolt időnk egymásra, pedig nekem(és azt állítja, hogy neki is) szükségünk van a másikra és nem csak úgy, h van és néha beszélünk. Nem azt mondom, h naponta találkozzunk, mert abba már mindketten beleőrülnénk.. Nem. Nekem csak az kell, h kicsit több időnk legyen egymásra. Hisz ahogy Anne Frank is megjegyezte a szerelem fizikai vágy is. Nem csak az, hogy érzed, hogy szereted és nélküle egy üres héj vagy. Nem. Az is, hogy ha találkozol vele és esetleg nem csak dumáltok;) akkor érzed, h lelkileg és fizikailag is szereted és ő is téged.
Nekem ez kell és nem azért, h minél elöbb megszabaduljak a szüzességemtől, hanem mert kell valaki aki biztonságot nyújt és erőt ad a nehéz napokon.
Mondhatjuk szabad vagyok, mondhatjuk eltűntek a korlátok és azzal csinálok azt amit akarok. De én nem vagyok ilyen.. Mindig a szabályok betartására neveltek és igaz, h az évek során mindig ezeket akartam megszegni mégis tudom, h a kapcsolatokban nem lehet, mert olyat veszítesz el amit nem lehet pótolni. A szivedet.
Mondhatjuk előnye is van ennek a dolognak. Ma annyit tanultam mint még eddig soha. Nevezhettek strébernek vagy bárminek.. Nekem fontos a jövőm és a legfontosabb évben nem akarom elrontani és jobbat nem találtam a fájdalom és a kétségbe esés enyhítésére.
Nem csak a szívemet, a támpontot veszítettem el az életemből, hanem a barátnőmet akit már testvéremként szerettem. Tudom, h mi mindig kibékülünk, mint ahogy a tesóimmal is. Szeretem és nem tudunk haragot tartani, de ez fájt. Tudom segíteni akart, de a segítség és a hajtsunk rá a másik exére 1 nappal a szakításuk után kicsit más. Már nem vagyok rá dühös. Csak szomorú. De adok neki még egy esélyt. Hogy miért? Mert miatta élek. Ha ő akkor nincs velem ma már nem élnék. Tartozom neki egy eséllyel.
Kicsit hosszúra sikerült, de valamennyit kiadtam a bennem kavargó érzésekből. És így könnyebb. Azt mondják a papír jól tudd hallgatni. Ha nem is papír, de hallgatni tud.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése