A múltam..

Egy ember a tudtomra adta, hogy szerinte túl sokat foglalkozom a múltammal. Így hát gondoltam leírom a múltamat. Kicsit hosszú lesz, de ideje túllépni rajta.
1995. július 25-én Budapesten megláttam a napvilágot. Akkoriban még egykén tengettem napjaimat, így minden figyelem felém irányult. Ez körübelül 2 évig volt így, amíg meg nem született a hugom. Szerettük egymást, de mivel ő volt a kicsi ő kapta a több figyelmet. Hát el lehet képzelni, hogy esik ez egy kisgyereknek, de tűrtem, hisz még pici voltam, meg én is foglalkoztam a hugommal.
Rá három évvel megszületett a kisebbik hugom. Akkoriban már Pestről Budára költöztünk. Miután ő volt a kicsi, rá figyeltek, de mivel nagyobbik hugommal ott voltunk egymásnak, valahogy túl éltük. Akkoriban óvodás voltam. És ekkor estem túl az első szerelmen. Igen, már oviban sikerült. Volt egy fiú, akivel hát amenyire az óvodások képesek, szerettük egymást. Szinte levakarhatatlanok voltunk. Közös szenvedélyünk a foci volt, szinte egésznap rugdostuk a labdát.
Majd mint minden gyerek életében, az enyémben is jött az iskola. Szerettem azt a sulit, mert jó volt a hangulat, de hiányzott az ovis nagyszerelmem. 3 évig mindennap reméltem, hogy egyszer viszont látom. Azóta se láttam. Szerettem álmodozni, hát nem tett jót. Aztán 3. osztályban kezdtem rájönni, hogy esélytelen, hogy újra lássam, szóval ideje volt tovább lépni.
Abban az évben jöttek új diákok. Volt köztük egy fiú, akivel jóban lettünk, még most is elég jó haverok vagyunk. Hát igen amilyen ügyes vagyok belé is belészerettem. Megmondta, hogy ő nem szeret, én mégis valami csodában hittem vagy nem tudom. Körülbelül két évig álmodoztam, hogy egyszer mégis. Hátnem. Végül beletörődtem.
Én voltam az osztályban a stréber gyerek. Ha lecke kellett rohantak hozzám, emiatt is meg amiatt hogy a legmenőbekkel barátkoztam, elfogadtak. Majd ötödik, hatodik osztály környékén, amikor már szerelmes nem voltam épp, úgy döntöttem, hogy elég a jó kislány szerepből, hogy mindig csak kihasználnak a jó szívűségem miatt. Gondoltam megváltozom. Hát sikerült is. Volt egy fiú akivel nagyon szerettük egymást, majd hirtelen jött a hír, hogy öngyilkos lett. Na akkor omlottam össze nagyon. Egy évig tartott mire feldolgoztam valamennyire. Közben jött az iskolaváltás, gondoltam itt lehetek más, hisz nem ismerik a régi énem. Elkezdtem lefele csúszni, piáltam, a jegyeim romlottak, a legjobb barátaim egyedül hagytak a szarban. Majd szereztem új barátokat, akik máig is megvannak. Köszönöm nekik, hogy minden hülyeségemmel együtt szeretnek. Abban az évben beleszerettem az egyik idősebb srácba a suliban. A fő gond az volt, hogy barátnőm is bele volt zúgva. A sráccal jóban voltunk, de azelött soha nem szenvedtem úgy mint akkor. Naponta meg akartam halni, végig bőgtem a napokat. Mondjuk, hogy elég depressziós voltam. Majd amikor végre kinyögte, hogy nem jövök be neki, semennyire és köztünk soha nem lesz semmi, sikerült feldolgoznom. Ha elöbb szól talán megkímél egy kevés szenvedéstől. Azon a nyáron megint szerelmes lettem, rólam tudni kell, hogy nagyon könnyen szerelmes tudok lenni, kiheverni már nehezebb. Az a srác úgy átvert, hogy nézni szép volt. Egy keveset sírtam, amíg ki nem derült, hogy át lettem vágva, akkor aztán túl tettem magam rajta.
Ezután következett életem legrosszab és legjobb három hónapja. Ki gondolná, de megint szerelmes lettem. És most viszont szerettek, vagyis azt hittem. Nagyon boldog voltam, igaz volt közben egy elég durva eset. Sikerült totál berúgnom, majd úgy elmenni előkészítőre, majd a tanár hívta a szüleimet végül a detoxban kötöttem ki. Szép eset volt, azóta mértéket tartok az alkohollal.
Szerelmes voltam, és nagyon vak. A srác többször átvágott, de én még mindig szerettem, majd három hónap szenvedés kellett ahoz, hogy rájöjjek, hogy nem szeret és abba kéne hagyni, mert beleőrülök. Töröltem msn-ről, myvip-ről stb. Azaz az életemből.
Örültem, hogy végre szingli vagyok, és ezt az álapotot meg akartam tartani, de mivel a szerelem sose kímél, ez nem jött be.
Barátnőm szerelmes lett egy srácba. Gondoltam összehozom őket, mert rá is ráfér már egy kis boldogság. Persze nehogy már valami úgy süljön el ahogy én szeretném. Felvettem a srácot msn-re, jól elvoltunk és utána kicsit furán éreztem magam, mint aki repked járás helyett. De ezt megtartottam magamnak. Majd elmentem barátnőm edzésére, hogy hát csekkoljuk csak le. Na ott és akkor vesztem el. Amikor megláttam, ott éreztem, hogy az én részemről több lesz itt mint barátság, de mivel barátnőmnek akartam segíteni, megpróbáltam nem feladni és küzdeni az érzés ellen. Amikor aznap este azt mondta, hogy bejövök neki, végem volt. Nem tudtam tovább küzdeni, a szívem győzőtt a józanész felett. Belezúgtam. Barátnőm totál érthető módon berágott rám, de végül sikerült elintéznünk. Igaz a belém vetett bizalma kicsit megsérült, de remélem egyszer majd visszaszerzem.
Majd egy nap feltűnt a múlt. Kaptam egy sms-t ki mástól mint a megkínzómtól, hogy fen van msn-en dumáljunk, meg hogy hiányzom neki. Én barom dumáltam vele. Felszakadtak a régi sebek, de gondoltam túlélem. Egyik pénteken megbeszéltük, hogy talizunk a szerelmemmel(vele útközben összejöttünk). Nem volt nálam aznap telefon(én barom) és hiába írta, hogy késik én ezt nem tudtam. Vártam rá negyedórát, majd miután azelött három hónapig, ugyanígy vágtak át, azzal, hogy azt mondta jön, de nem jött el, ezért kicsit kiakadtam. Átmentem barátnőmhőz és nála töltöttem pár órát. Jó volt. Majd elindultam haza és eszembe jutott, hogy nem jött el. Mire hazaértem totál ki voltam bukva, és összetörve. Hiába láttam az sms-t, hogy szólt, hogy késik, addigra már késő volt. Hisz ő is mindig kitalált valami kifogást. Én hülye írtam neki sms-t és hát nem valami szép szövegekkel. Pedig tudnom kéne, hogy ilyen állapotban tilos írni, mert csak megbántok valakit. Hát sikerült is megbántanom. Végül azt mondta megbocsájt, én meg tökre örültem, hogy mégse basztam el. Tévedtem. Együtt voltunk Valentin nap. Életem legszebb napja volt. Majd tök boldogan repkedtem még másnap is. Majd eljött a tegnap este. Összevesztünk, tök hülyeségeken és azt mondta, hogy jobb nekünk külön. Na akkor éreztem, hogy kitépte a szívem a lelkem és mindenem. Próbáltam menteni a dolgot, nem sikerült. Annyi év hiába való szenvedés után sikerült elveszítenem azt aki életemben előszőr tényleg viszont szeretet. Egész este bőgtem, hiába tudtam, hogy semmi értelme, nem tudtam mást csinálni. A mai napot is félig itt félig valahol egy gödör alján töltöttem. Elvesztettem, pedig igazán szeretem. Soha nem adtam még fel, de úgy érzem most jött el a pillanat. Ezt már nem tudom kiheverni. Soha nem szerettem még így senkit és miért pont őt bántottam? Miért nem valaki mást, aki nem számít? Valakit akinek az elvesztése nem fájna ennyire.
Egy üzenet neki: Ha elolvasod ezt, tudd, hogy szeretlek és nem vagyok olyan mint amilyennek hiszel. Egy elkeseredett szeretetre vágyó lány vagyok, aki félt, hogy átvágod. Amiket akkor mondtam nem gondoltam komolyan, hisz nem akarom, hogy mást szeress, azt szeretném ha engem szeretnél. A múlton túltettem magam. Hála ennek a bejegyzésnek és a te elveszítésednek. De rajtad nem tettem túl magam. Szeretlek, soha senkit nem szerettem még így. Bocsáss meg nekem és ha találsz valakit aki elég jó hozzád legyetek boldogok. Ezt kívánom neked.
Itt zártam le a múltat. Éljen a jelen, a jövő.
Egyet mondok mindenkinek, ha szeretsz valakit, ne engedd el. Szorítsd erősen, küzdj érte! Ne tedd amit én és ne add fel ahogy én fogom.